Tóth János 2009. augusztus 15-én elhangzott beszéde:

 

Tisztelendő Esperes Úr!
Tisztelt Elnök Asszony, polgármester asszony és polgármester urak!
Hálás köszönet Önöknek és ünnepi megemlékezésünk minden kedves részt­ve­vőjének, amiért megtisztelnek bennünket jelenlétükkel. Külön tisztelettel köszöntöm testvértelepülésünk Isztimér német nemzetiségi énekkarát.

 

Különleges év ez falunk történetében. 250 évvel ezelőtt 1759-et írtuk. Több mint 70 éve, hogy 1687-ben Palota várának visszavételével vége a 150 éves török hódoltságnak környékünkön. De ez a 70 esztendő is kevés volt ahhoz, hogy a Török Birodalom és a Magyar Királyság határmezsgyéjén lévő teljesen kifosztott, elpusztult falunk önerőből életre kelljen. Ugyanarra a sorsra jutott, mint a hajdani Csák nemzetségbeli urainak Bátorkő vára falunktól néhány km-re nyugatra, ahol már 1426-ban együtt emlegetik Kutit Csernyével, Csősszel, Inotával, Csórral, Mellárral, mint uradalmuk részeit: a teljes pusztulásra. Ahogy a túloldalon a magyar végvárak környékén is elpusztult minden élet, ugyanúgy a török végvárnak számító Újpalota várától 5 km-re is ugyanez történt.


1759-ben a környék világi urai Zichy János és István grófok vagy 30 német nemzetiségű jobbágy családdal – akik nyelvész kutatók szerint elbajorosodott Rajna menti frank népcsoportok fiai – letelepítési szerződést köt, ami falunk újjáalapítási dátumának tekinthető. Nagy részük már korábban, 10-20 éve áttelepült jobbágy és most Bánhidáról, Isztimérről, Pusztavámról, Szárról, Sólyból, Oszlopról vándorolt tovább.


Említsük név szerint is a falualapító őseinket: a Millner, Knőbel, Metzenbauer, Lutz, Lauer, Hufnagel, Schuster, Schneider, Maar, Losenbaher, Praft, Gall, Aigner, Hegedűs, Perger, Neubauer, Musical, Matheisz, Kreitner, Spilman, Rauchoffer, Helmer, Tschida, Lauffer, Metzenbauer, Főllinger, Molnár, Mochler, Staud, Stollar, Majer, Hidegh, Szaller, Litsauer, Röhri, Schwartz, Szemft családokat. És emlékezzünk meg falunk, saját anyakönyvünk szerinti első, 1760 szeptember 1-én itt született gyermekéről Rauchoffer Mátyásról, és temetőnk első 1762-es halottjáról, a 60 éves Hidegh Mihályról.


Hatalmas munkát végeztek elődeink! Gondoljunk bele: fel kellett építeni otthonaikat, kiirtani a környék erdeit, megtisztítani a gyenge minőségű földeket a kövektől, hogy művelni tudják, és ezzel életben tartsák családjukat, és persze jobbágyként szolgálják terménnyel, robottal uraikat fizetségként a kapott jobbágyföldekért. Mindezt hihetetlenül rövid idő alatt megtették úgy, hogy csak két kezükre és nagyon kevés igás állatukra hagyatkozhattak. Arra pedig, hogy alapítóként milyen kiváló munkát végeztek bizonyíték falunk sokak által ma is irigyelt településszerkezete.


Községünk főutcája és a két „kisutca” a falualapítás óta semmit sem változott. Arményi Aquilinius kapucinus barát már 1786-ban ugyanazokkal a házszámokkal látta el az anyakönyvi bejegyzéseket, amiket ma is használunk, azzal az eltéréssel, hogy a Fő utcánk számai után ott még a falu két „kis” utcájának házai következtek egészen 55-ig. Ma is 58 ház áll az ősi falumag területén. „Az egész falu egy nagy tér”, mondják az ide látogatók, és igazuk van. Valóban nálunk, mint a tereken folyamatosak a házszámok, nincsen páros-páratlan oldal. Hogy a széles utcának, portáknak köszönhetően a krónikák szerint soha nem volt tűzvész, nem égett porrá a falu, és már az első házak megépítésénél gondoltak arra, hogy helyet biztosítsanak a valamikor felépítendő templomuknak. Őseink – egyszerű jobbágyként – nem csak a kor korszerű mezőgazdaságát hozták magukkal a Rajna mellől, hanem tudatosan egy olyan falut építettek, amire ma is büszkék lehetünk.


A megművelhető termőföldek gyarapodásával együtt folyamatosan nőtt a lélekszám is. A kezdeti évi 5-10 születésszámtól az 1770-es évekre 20-30 gyermek születik falunkban. 1772-ben 39. Voltak azonban megrendítően kemény évek is. 1775 első öt hónapjában 32 gyermeket temetett a falu, feltehetően az akkor dúló himlőjárvány következtében. Mai fejjel fel sem foghatjuk a Pecknig család fájdalmát, akik május 10-én Erzsébet, 14-én János, 19-én Mihály gyermeküket vesztették el. Vagy az 1805-ös járvány 22 gyermek halottja, köztük a Weisz család Anna, Anna-Mária és Mihály gyermekével. De még ezek a tragédiák sem törték meg a fejlődést. 1870-re elérte falunk lélekszáma a legmagasabbat története során az 557-et, mindezt úgy, hogy közben belső lakóövezete nem nőtt, a megélhetést biztosító termőföldből egy talpalatnyi sem veszett kárba. Ekkor alakultak ki a falunkra oly jellemző, a legutóbbi évekig fennmaradó közös udvarok. Valamennyi portán egymás mellett kettő család –általában közeli rokonok- háza állt. De már ez is kevés volt! A túlnépesedés, a gyenge minőségű és az öröklések során „nadrágszíj” szélességűre oszlott föld nem tudta biztosítani a megélhetést. Kialakult itt is, mint a Magyar Királyság többi területén a történészek által „földéhség”-nek nevezett helyzet, és megindult az 1880-as évektől tőlünk is a tömeges kivándorlás.

 

A költőt idézve:
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.


1910-re – még a világháború előtt vagyunk – falunk elvesztette lakóinak majd felét! Az Ellis Island, az amerikai bevándorlás központi kikötőjének hajónaplóiban 280 nevet találtam, akik tőlünk vándoroltak ki nagyrészt New-Jersey állam Passaic városába, köztük nagyapám és nagyanyám három-három testvére. A lista ráadásul nem is teljes. Mindennapos volt, hogy amíg a szülők kinn dolgoztak az ott született gyermekeiket hazahozva a nagyszülők nevelték itthon. Ők nagykorúvá válva visszatértek az I. háború után az államokba, és mint amerikai állampolgárok már nem is szerepelnek bevándorlókként a hajónaplókban.


Falunk kiheverte ezt a kivándorlási hullámot, mint ahogy kiheverte a Nagy Háború vérveszteségét is. 15 hősi halottunk, akik németként és magyar katonaként adták életüket a Galíciai Limanowában majd Doberdónál, arányaiban kétszeresét teszik ki az ország veszteséginek. Mint ahogy túlélte a II. világháború pusztításait is. Hat honvédünk nem tért vissza a doni harcokból. A fél falu elmenekült a front elöl, voltak, akik Ausztriáig jutottak. Templomunk tornyát szétlőtték, temetőnk sírköveit tankok taposták, a falunk déli dombjain, a Haláldombon, pedig még ma is jelöletlen, tömegsírban fekszik az egyre halványuló emlékezet szerint is több tucatnyi német sorstársunk. Többen, mint leventék szinte még gyerekként kerültek hadifogságba gyakran évekre.


Az igazi megpróbáltatás, falunk hanyatlása paradox módon csak ez után, a felszabadításnak nevezett megszállással kezdődött, amit itt nálunk egy kíméletlen megtorlás vezetett be. Az indok egyszerű: német nemzetiségű emberek németnek merték nevezni magukat. Elvették házaikat, földjeiket, megtizedelték 11 család 31 tagjának kitelepítésével a falut. De ami a legpusztítóbb: megtörték a falut lélekben. 1941-ben 313 itt élőből 234 német anyanyelvűnek vallotta magát. Ez valójában a falu teljes népességet jelenti, hiszen a magukat magyarnak vallók a hozzánk tartozó Kutipusztán éltek. 1949-ben már nem volt senki, aki merte volna vállalni anyanyelvét. De nem voltunk ezzel egyedül, hiszen testvértelepülésünkön Isztiméren az ezer fölötti megkérdezettből 1941-ben 881-en német anyanyelvűnek vallották magukat, 1949-ben 4 voltak. Egy éve voltunk túl a kitelepítéseken! Újra József Attilát idézve ez volt az időszak mikor minden német ajkú településre igaz volt, hogy a „Fortélyos félelem igazgat”.


De nem csak a statisztikai adatokban érhető ez tetten. A szomorú valóság: nemzedékem egyetlen emberöltő alatt elvesztette archaikus német anyanyelvét, sokan még német nevüket is. Majd következtek a kolhozosítás hullámok, ami elöl a fiatalabbak még a környék bányáiba menekültek, de ezzel is csak azt érték el, hogy a falu idővel az „özvegyasszonyok” településévé vált. Bizonyára mindenkinek vannak olyan egészen kisgyermekkori emlékei, amelyek furcsa módon kitörölhetetlenül beleégnek az emlékezetébe. Nekem egy ilyen – talán négy éves lehettem – mikor az agitátorok nagyapámat győzködték, lépjen be és vigye lovát a közösbe. Nagyapám, akinek mindene a földje és ez a lova volt, számomra akkor hihetetlen haraggal válaszolt: „Nem! Inkább eladom.” És eladta. De megtörték, ahogy megtörték a többieket is: a Kauffman Józsi bácsit, Staudt János bácsit, Mayer Imre bácsi, Röhry Feri bácsit és a többieket. Ők, akiknek valamennyi felmenője, még jobbágyként is – a robot napját leszámítva – saját földjét művelte elkezdtek munkaegységért dolgozni. Bányába koruk miatt már nem mehettek, és élni kellett.


Majd az országban elsők között elvesztettük iskolánkat is, ami akkor a kegyelemdöfés volt.
A falu határában eközben permanens háború dúlt. Mi, akik 45 után születtünk, hű képet kaptunk arról milyen lehetett a világháború. A tankok végeláthatatlan sora, a katyúsák süvöltése, az ablaküvegeket repesztő ágyúzások, ahol a béke megőrzésének velejéig hazug indokával bombázták szét nagyapáink elkobzott szőlőhegyének pincéit.
Minden adva volt tehát arra, amire nemigen találunk más példát, hogy egy várostól 5 km-re kihaljon egy falu. Egy város mellett, amely a kor egyik ipari központja volt! De nem történt meg, és ezt, aki úgy gondolja, tulajdonítsa a vakszerencsének! Mi itt, templomunkban Nagyboldogasszonyunk menybevitelét megörökítő oltárképek előtt természetesen másképp gondoljuk. Látjuk gondoskodó védelmét, a sok apró csodát, aminek köszönhetően most itt ünnepelhetünk.


Először a pénzüktől fosztotta meg a csak fegyverek szavában hívőket, majd ellenségképüktől is, hogy még értelme sem legyen a falunk dombjairól nyugatra irányított ágyúcsöveknek. Megteremtve csöndet, előnyévé és vonzerejévé változtatva az eddigi hátrányt, az elszigeteltséget.
És mindig idevezetett a legnehezebb időkben olyanokat, akik önzetlen munkájukkal átvezették a falut a legnehezebb időszakokon. Egy magyar embert, aki négy év hadifogság után a záhonyi határon tudta meg: nem az Ipolyság felé tartó vagonokra kell átszállnia, mert apját, testvérét már egy Kuti nevű településre száműzték, egy onnan elüldözött német család házát jelölve ki nekik új lakhelyül.


Vagy hogy idevezette hozzánk a világ egyik legragyogóbb hangját, akinek köszönhetően évtizedek után újra legszebb ünnepünk és nem egy szimpla falunap Nagyboldogasszony napja, és akinek köszönhetően újra közössége és nem lakósai vannak Kutinak.


És persze az, hogy idevezette önöket, benneteket, akik egy ékszerdobozzá változtatjátok a falut, azzal hogy rendbe teszitek a dédapáink düledező házait. A legnagyszerűbb az, hogy érzitek: nem elég csak a romos házakat felújítani, a lelkekben és a fejekben is rendet kell tenni. A falu bevezető keresztjeinek, temetőjének gondozása, a háborúk számotokra idegenül hangzó nevű hősi halottai emlékművének felújítása, betlehemi játékok, körmenetet szervezése, mind-mind egy apró lépés ahhoz, hogy visszatérjük közösségünk igazi összetartó erejéhez, kereszténységünkhöz.
És egyre többen vagyunk, akik úgy látják: egy olyan faluban, ahol a határokon kívül majd mindenkinek több unokatestvére él mint belül, nem történhet meg az, ami 2004 decemberében itt megtörtént.


Nagyon tiszteletlen lennék e falak között, ha nem emlékeznék meg azokról a tisztelendő lelkipásztorokról, akik itt élő plébánosként, vagy helyettesítőként átsegítették a két évszázad alatt elődeinket a legnagyobb csapásokon is:
Mogyorósy László 1810 - 1815 aki első plébánosunk
Kauth György 1816
Csáky Máté 1816 - 1847 aki főúri ősöket sejtető neve ellenére még végső nyughelyéül kis falunk temetőjét választotta
Véber Ferenc 1843 - 1847
Glazer József 1848 - 1858
Balogh Jenő 1859 - 1891 aki 32 évi papi szolgálat után fél életét itt töltötte és halála után sem hagyta el falunkat
Spanjevich Márk 1892 - 1897
Fiátska Károly 1898 - 1902
Jelinek Antal 1902 - 1905
Puli György 1906 - 1908
Lechner János 1909 - 1911
Csomós Sándor 1912 - 1916
Lisznyai Ferenc 1917 - 1920
Mayer József 1920 - 1928
Répászky Ferenc 1928 - 1930
Maurer Ferenc 1931 - 1943
Szittyai Dénes 1944 - 1948
Geiger Jakab 1948 - 1950
Pásztor Pál 1951 - 1952
Makay Lajos 1952 - 1957 aki megkeresztelt
Berecz Ferenc 1958 - 1963 akinek szigoráról már személyes emlé­keim is vannak
Krasznai Zoltán 1963 - 1970 akinek arra is volt ideje számunkra a hitoktatás mellett, hogy segítségével első tranzisztoros rádiónkat is megépítsük.
Mikolai József 1975 - 1976 aki megesketett
Molnár Dezső 1970 - 1975 majd 1976-1985 aki plébániánk utolsó lakója volt
Hálás köszönetünk Gerendai Sándor helyettes esperes úrnak, és segítőjének Szendrei Mihály diakónus úrnak, akik 12 község lelki életének terhével a vállukon is mindig készek segíteni. És köszönet Marika néninek, templomunk gondnokának évek óta tartó áldozatos munkájáért!

 

Végezetül emlékezzünk meg ünnepi szentmisénk és megemlékezésünk helyszínéről, az 1795-ben felszentelt templomunkról is, amelynek döntő érdeme volt katolikus közösségünk 250 éves fennmaradásában. Kisharangjáról, melyet 1796-ban Budapesten öntöttek. Nagyharangjáról mely felirataival az 1901-ben született és 1924-ben meghalt Staudt József emlékét őrzi. Köszönjük azoknak a helyi és elszármazott –kivándorolt, kitelepített – kutiaknak, akiknek adományaiból felépült, akiknek segítségével a háború utáni csonka tornyát újjáépítették, akik adományaiból felújították belsőjét, oltárképét, majd legutóbb tetőszerkezetét. Bizonyára az sem véletlen, hogy most is itt ünnepelhettünk. Ünnepelhetjük és köszönhetjük templomunk és falunk védőszentjének Máriának, menybemenetele napján közbenjárását. Máriát, akinek első szent királyunk egész országát ajánlotta kegyelmébe halálakor, és akit mindig a legelesettebbek választják védelmezőül, legyenek azok a kuti vagy oszlopi németek, székely, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki vagy csángó-magyar testvéreink, akik nyelvükben most ugyanazt élik meg, mint mi az 50-es években.

 

Köszönet áldozatos faluépítő munkájukért, és Isten segítse Önöket ebben a jövőben is.

 

Tóth János